A tudásalapú társadalomban nélkülözhetetlen kulcskompetenciák egyike a „tanulás tanulása”, azaz a saját tanulás önállóan és csoportban történő szervezésének és szabályozásának a képessége, amelynek részét képezi a hatékony időbeosztás, a problémamegoldás, az új tudás elsajátításának, feldolgozásának, értékelésének és beépítésének, valamint az új ismeretek és készségek különböző kontextusokban – az oktatásban és képzésben, otthon vagy a munkahelyen – történő alkalmazásának képessége.
„A konnektivizmus a tanulást olyan folyamatnak fogja fel, amelyben az informális, hálózatba szervezett, elektronikus eszközökkel támogatott információcsere mind nagyobb szerepet kap. A tanulás mindinkább folyamatos, élethosszig tartó, más tevékenységekbe beágyazott, hálózatosodott tevékenység-rendszerré válik."
„Hálózati tanulásról tehát akkor beszélünk, ha a hálózatot alkotó különböző iskolák szakembereinek csoportjai célirányos, tartós, a nyilvános tudásból táplálkozó, fejlesztő tevékenységben vesznek részt, melynek során saját módszertani tudásukat felhasználva együttesen létrehoznak egy közös tudásalapot” (Stoll–Seashor, 2007).
Bessenyei azt hangsúlyozza, hogy a motiváltság lényegesen magasabb, ha az információszerzés és feldolgozás, valamint a keresés és az értékelés együttműködő, hálózati tevékenységben valósul meg. Ilyenkor az jelentősen javíthatja a tanuló tanulási hatásfokát. Ha a tanuló részt vesz egy, a témával foglalkozó hálózatban, akkor „a tudás olyan körforgásába kerül, hogy az egyén saját tudáselemeit, illetve tudástartalmait is megosztja, s az így összeadott tudás ismeret mégis csak egyéni tudásforrássá” lesz.
Forrás: Stoll–Seashor 2007
“Az elektronikus tanulási környezetek eszköztára az utóbbi évtizedben tovább bővült és három alapfunkciót tölt be, amelyek egymással integrálódva jelennek meg az iskolákban: egyrészt rendszertervező, másrészt információszolgáltató, harmadrészt kommunikációs funkció (Komenczi, 2009).[1]
Az információszolgáltató funkció a hálózatok összekapcsolását valósítja meg. Ennek keretében érhetjük el az internetet, távoli adatbázisokat, tehát egyfajta ablakként funkcionál a világra, a virtuális térbe. A tudástartalmak megosztása, a közösségi lét, a közös tudáskonstrukció is ezen keresztül valósul meg, amelyet még inkább erősít a webhasználat ma legnépszerűbb magasabb szinje, a web 2.0. A kommunikációs funkció az iskola mindennapi kommunikációs kapcsolataiban kulcsszerepet játszik. Fontos szerepe lesz az egész metódus motorjának a tanulási folyamat szervezésében, és megvalósulhat a “virtuális mobilitás”.
[1] Komenczi Bertalan: Elektronikus tanulási környezetek. Gondolat Kiadó, Budapest, 2009.
A tapasztalatok szerint az eredményes hálózati tanulás megvalósításához a következők együttes és dinamikus megvalósítására van szükség:
- a hálózati működés világosan meghatározott fókusza és a részvételi szándék,
- kapcsolatok,
- együttműködés,
- vizsgálódás,
- irányítás, segítés (facilitátor)
- elszámoltathatóság és
- kapacitásfejlesztés és támogatás
„ A tanár szerepe alapvetően a mentorálás volt, a diákok munkájának nyomon követése, és ha szükséges, segítése. Az ilyen fajta tanulásirányítás a tanártól sok előkészületet és utómunkát (ellenőrzést) követel meg. Az órán pedig készen kell állnia arra, hogy akár egyik percről a másikra alkalmazkodjon egy-egy diák egyéni logikájához és a diák gondolkodásmódjának, és tudásszintjének megfelelően segítse tovább a megértés útján. Azt gondolom, hogy ez a tanártól nagymértékű kreativitást és empátiát feltételez, aminek nem mindig könnyű megfelelni.
Tapasztalatom szerint a kurzusban előkészített anyag tökéletesen elegendő volt a tudás megszerzé-séhez, bár volt olyan diák, aki az interneten más tartalmat keresett, és elmondása szerint, az alapján jobban megértette az algoritmus működését, így a feladatokat is sikeresen meg tudta oldani.” (Tanári vélemény a VETIVER- projekt diákkurzusáról)